Lépésváltás – Az 1945 utáni magyar művészet újrarendezett állandó kiállítása
Magyar Nemzeti Galéria
„A lépésváltás egy egyszerű hétköznapokban is használt fogalom, mely játékelméletben jelent meg. A lépésváltás azt jelenti, hogy az egyik játékos után következik a másik és a játék során ez a ciklikusság ismétlődik. A kifejezést értelmezéséhez legalább két játékosra van szükség, több megkötés nincs. Tehát egyszer az egyik játékos lép, utána pedig a másik.”
A Magyar Nemzeti Galéria újrarendezett kiállítása hivatalosan mégsem a fenti definícióról kapta címét, hanem Galántai György, 1989-es, azonos című plasztikájáról, mely furcsa módon a kiállítás részét is képezi. A jelenkori gyűjtemény újragondolása mindenképpen szükség- és időszerű volt. Az MNG 1975-ös Budára költözését követően ugyanis évtizedekig egyáltalán nem volt látogatható kortárs magyar művészeti szekció, noha az intézmény, fennállása óta folyamatosan, igaz struktúrátlanul foglalkozott gyűjtéssel. Ennek a területnek a hiányosságait, az 1991 és 2005 között, ugyancsak a Budavári Palotában működő Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum kiállításai voltak hivatottak pótolni. A két intézmény földrajzi közelsége megnyugtatóan hatott az akkori Jelenkori Osztály munkájára és a nyilvánosság számára teljes homályban tartotta működését. 2005-ben, a Ludwig Múzeum elköltözését követően lépett fel az igény, a közben több mint 11 ezer darabosra duzzadt jelenkori gyűjtemény válogatott kiállítására, amit a Galéria négyzetméterben mérhető bővülése is lehetővé tett. A mostani újrarendezésig látható jelenkori állandó kiállítás, azonban inkább az üresen maradt teremsorok kihasználását tartotta szem előtt, mint átgondolt, művészettörténeti áttekintés nyújtását. Ehhez természetesen hozzájárult, hogy a Palota belsőépítészeti adottságai nem kifejezetten voltak alkalmasak kortárs kiállítás bemutatására. Így fordulhatott például elő, hogy Jovánovics György, Ember című szobra egy fénytelen sarokban fért csak el, holott egyértelműen körüljárásra készült.
A klasszikus múzeum egyik alapvető funkciója az összegyűjtött műtárgyak rendszerezése. Ehhez alapelvnek sokáig kronologikus, vagy iskolák szerinti szempontrendszert volt megszokott alkalmazni. 2000-ben, a londoni Tate Modern új épületének megnyitásakor nagy visszhangot váltott ki, hogy az intézmény a klasszikus művészettörténeti master-narrative helyett új rendezőelvet választott és tematikus szempontok szerint helyezte egymás mellé tárgyait, ezzel új összefüggésrendszerekre világítva rá. Ez a gesztus egyfajta szakítást jelentett az egyoldalú történelmi, művészettörténeti szempontrendszerrel. Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora, a Lépésváltás elrendezésével, egyfajta hibridet próbált meg létrehozni a hagyományos kronologikus elbeszélésmód és a posztmodern tematikus szemlélet között. A 12 egységre osztott kiállítás első három szekciója, egyben első három építészetileg is tagolt egysége ugyanis abszolút tematikus. A kiállítást az MNG központi lépcsője felől megközelítve a Konstrukciók, gépek, építmények vezetik be Kondor Béla és Jovánovics György műveivel. Ezt követi A kuploatér installációi című egység, mely nagyméretű, mondhatni helyspecifikus szobrokat tartalmaz, különböző korszakokból és nehezen besorolható alkotói életművekből (Szervátiusz Tibor, Berczeller Rezső, El Kazovszkij). Majd a költői egyszerűséggel Pauer Gyula: Maya és Jovánovics György: Ember című terembe lépve, az „antiszobrászati” figurális szobrászat két példája látható, Jovánovics Liza Whiatruck fotóival kiegészítve. Az említett két szobor korábban csupán egyszer szerepelt egymás közelében, az Egyéni utak. Tendenciák 1970–1980, 5. című kiállításon (Óbuda Galéria, Budapest, 1980. dec. 19–1981. jan. 30.).
A két első terem mondhatni adott, a szobrok méretei óhatatlanul determinálnak, a terek vörösmárvány borítása pedig problematikus, megnehezíti az installálást. De Jovánovics és Pauer szó szerinti szembeállítása érdekes relációkat vet fel, mint egy mottót adva a kiállításnak. A következő 9 szekció azonban visszatér a klasszikus kronologikus művészettörténeti szemlélethez (néhol „iskolák” szerinti szemlélethez), annak ellenére, hogy Posztszürreális tendenciákés a Művészet a szocialista realizmus után címet viselő egységek még tartalmaznak elgondolkodtató társításokat, például Bernáth Aurél kettős festői életművének bemutatásával. Leginkább az utolsó két teremben (A rendszerváltás után, Viszonyítási pontok és emlékképek az ezredforduló utáni művészetben) érződik, hogy a Magyar Nemzeti Galéria az 1990-es és 2000-es években elvesztette a gyűjtés fonalát mind anyagilag, mind pedig koncepcionálisan. Ennek egyik oka az, hogy a műtárgyvásárlásra fordítható állami támogatás szinte napról napra csökkent, mígnem elérte a komolyan már nem vehető összeghatárt. Másrészről pedig a budapesti intézmények közül a Ludwig Múzeum és a Kiscelli Múzeum, míg a vidéki intézmények közül a dunaújvárosi ICA-D is foglalkozik kortárs magyar művészet gyűjtésével, így az említett intézmények szó szerint egymás elől vásárolják el az elmúlt évtizedek kulcsműveit. Így fordulhatott elő, hogy az ezredforduló utáni művészetet Albert Ádám és Vincze Ottó nagyméretű installációi reprezentálják, Fodor Jánossal és Esterházy Marcellel kicsit kiszínezve.
A Lépésváltás a sajtóanyagokban mindenhol mint újrarendezett állandó kiállítás szerepel, de Baán László megnyitóbeszédéből kiderült, hogy 3 év múlva megint újra gondolják és rendezik a tárlatot. Valószínűleg ezért szerepel a kiállítás leírása az időszaki kiállítások kategóriában a Galéria honlapján is. Kérdés, hogy azt már a tervek szerint 2018-ban nyíló Új Nemzeti Galéria tereire válogatják-e össze? Mert ebben az esetben belép a másik „játékos” és a lépésváltás a játékelmélet definíciója szerint is értelmet nyer.
