Tekintettel arra, hogy 2012 van és amellett, hogy ez egy szép évszám és szökőév, minden az aktuális londoni Olimpiáról szó. Annak ellenére, hogy a modern kori olimpiai játékok semmi másra nem épülnek, mint a nemzeti reprezentációra és ezen keresztül természetesen a nacionalizmusra. Eleve igen furcsa ez a globalizációt, a liberalizmust és a "píszít" magasztaló posztmodern világkép keretei között, ahol minden nemzet elvileg ugye tök egyenlő. Persze nem akarok naivnak tűnni, nyilván kevésbé furcsállnám a dolgot, ha mélyebb betekintésem lenne az esemény költségvetésének bevételi adataiba (igen, arra gondolok, hogy ez is csak a pénzről szól).
Félre értés ne essék, bennem is meghatódottság és csodálat kulminál egy-egy magyar győzelem látványára, én is szurkolok a vízilabdás fiúknak és szinte már megmagyarázhatatlan, de ha bekapcsolom a tévét, akkor ha lehet ezekben a hetekben az Olimpiát nézem. De mindemellett meg vagyok róla győződve, hogy a modern kori olimpiai játékok egyre kevésbé szólnak a sport szeretetéről és a sportolókról, akik egyébként valószínűleg kegyetlen kemikáliák hatása alatt, embertelen életmódot követve, önkéntes emberkísérletek alanyai.
De a dekonstruktív és szkeptikus összeesküvés elmélet gyártáson túl, az olimpia közvetítéseiben a legszórakoztatóbb két dolog mégis a ritka, vicces sportágakkal való megismerkedés (pl.: gyaloglás, agyaggalamb lövészet, stb.), valamint az egyes sportágakhoz tartozó protokolláris rituálék megfigyelése, ha úgy tetszik a sportmanírok. Szerény megfigyeléseim szerint ugyanis minden sportágnak megvannak a maga maníros mozdulatsorai, melyek nem képezik a sportteljesítmény szerves részét, mégis a műfaj összes versenyzője elsajátította ezen gyakorlatokat (és birtokolja speciális eszközeit), mintegy a profizmus jeléül. Például egészen másképp mászik ki egy műugró a medencéből, mint egy vízipólós, vagy úszó, nem is beszélve a törölközők változatos méretéről, anyagáról és annak eltérő használatáról.
Az egyik legmanírosabb sportág mégis talán az asztalitenisz, amit a minap a kínai-német férfi csapatverseny elődöntőt figyelve állapítottam meg. Egy ping-pong meccs tiszta játékideje ugyanis mindössze 4-5 perc, élőben mégis elhúzódik vagy 20 percre egy-egy közvetítés (nagyon hasonlóak az arányok az RTL Klub főműsoridejében tapasztalható műsor, kontra reklám egymáshoz viszonyulásában). Hogy mégis mi történik a labdameneteken kívüli időben? Nem sok, de mindkét játékos tökéletesen begyakorolt és teljesen azonos mozdulatsorokat hajt végre. Egy hosszabb labdamenet végén rögtön (tökéletes összhangban) leteszik az ütőt az asztalra, majd kisétálnak a törölközőjükhöz, ahol általában egy kézzel és jobbról balra haladva, de mindig az egész fejüket (értsd: arctól a tarkóig) megtörlik. Ezt követően egy pillanatra homály fedi, hogy mi történik a protokoll szerint, hiszen ekkor vágják be a lassítást, illetve a szuperlassítást lehetőleg több szögből. Majd visszatérnek a felek az asztalhoz, ahol a szerváló játékos még először a jobb, majd a bal pólóujjába törli verejtékező homlokát (igen azt, amit 10 másodperce törölt meg a fehér frottírtörölközővel). Még mindig nem történik meg a szerva közvetlen ezután, mert előbb valamilyen rejtélyes okból a játékosok tenyerükkel egy pillanatra megérintik az asztal háló melletti területét (erre szerintem nem létezik logikus magyarázat). Ezután már csak a labdapattogtatás jön, vagyis a labda minőségének és gömbölyűségének ellenőrzése - nem mintha nem vadonatúj labdák lennének és nem lenne kettő (!) darab bíró - és máris kezdődhet a nettó 4-6 másodperces villámgyors labdamenet.
Ezek után aki szerint a profi sport nem az egyik legkonzervatívabb és erősen 19. századi mentalitású "szakma", az talán nézzen meg egy asztalitenisz mérkőzést, de élőben! Mert fájdalom, de a videómegosztókon megtekinthető ping-pong mérkőzésekből pont ezek a járulékos részek vannak következetesen kivágva...
(Kép: Richard Fauguet: Ping-pong)
