Audiovizuál

Bánkrbrother – rögvalóságshow

http://tranzit.blog.hu/2014/07/19/bankbrother_rogvalosagshow_elso_resz

Igazi reality show-t készíteni igenis komoly dolog. A bukott magyar és külföldi realityk hosszú listája pontosan ezt támasztja alá. A Bánbrother viszont egyáltalán nem reality, különösen a valóságshowk történetének ismeretében. Az ezredfordulót követően a televíziós műsorkészítésben az aktualitásra került át a hangsúly, a történelmi kontextusra és az oktatásra koncentráló műsorok elvesztették népszerűségüket, helyükbe pedig előbb a különböző show műsorok, majd a valóságshowk léptek. Mindkét műfajra jellemző az interaktivitás és az, hogy a vallási és politikai élet rítusai helyett a mindennapi élet került középpontba.

Rövid reality történet:

A reality kialakulását három tömegmediális műfajra vezetik vissza, ezek a szenzáció újságírás (tabloid journalism), a televíziós dokumentumfilm (documentary television) és a szórakoztató műsor (popular entertainment). A valóságshow-k megjelenése egyértelmű paradigmaváltást hozott a televíziózásban.Korábban azért jelent meg valaki a televízióban, mert híres, vagy ismert volt. A reality-kben viszont olyan emberek szerepelnek, akik átlagosnak számítanak, és semmiben nem különböznek a televíziónézőktől.

A valóságtelevíziózás történetének képzőművészeti vonatkozása, hogy több forrás szerint a műfaj kialakulásáért Andy Warhol Chelsea Girls című 1966-os filmje a felelős.Az öt részre osztott film középpontjában a Chelsea Hotel lakói álltak, illetve a Warhol „Gyár” szupersztárjai, akik forgatókönyv nélküli improvizációkat adtak elő. A televíziós valóságműsorok alapvetően három nagy kategóriára oszthatók.

Az első típusba tartoznak azok a produkciók, melyekben hétköznapi, egymásnak ismeretlen jelentkezőket költöztetnek össze egy, a világtól hermetikusan elzárt helyre és mindennapi tevékenységüket, kapcsolataikat és konfliktusaikat figyelhetjük a képernyőn (pl.: Big Brother).

A második kategóriába tartoznak az 1990-es években megjelenő tehetségkutató valóságshow-k, melyek a már jóval régebben kialakult televíziós tehetségkutató műfaját ötvözik a reality-vel. Közös jellemzőjük, hogy valamilyen területen tehetséges, de ismeretlen jelentkezőket mutatnak be. A reality szó ezeknek a műsoroknak az esetében általában azt jelenti, hogy a döntőbe jutott versenyzők összeköltöznek, illetve mini dokumentumfilmeken keresztül, jóval többet tudunk meg magánéletükről, mint a korábbi Ki mit tud?, vagy Táncdalfesztivál felépítésű műsorok szereplőiről (pl.: X-faktor).

A harmadik kategóriába tartoznak azok a műsorok, melyek valamilyen társadalmi, vagy magánéleti probléma megoldását, esetenként kudarcát mutatják be személyes történeteken keresztül. A reality-kre vonatkozó fenti elméletek, miszerint az ilyen típusú műsorok különböző viselkedési mintákat adnak, valószínűleg erre, a hazánkban kevésbé ismert kategóriára vonatkoznak (pl.: What not to Wear).

Habár a valóságshowkat erős tartalmi kritikával fogadta mind a médiaelmélet, mind pedig a hétköznapi közönség, az vitathatatlan, hogy reality-t forgatni komoly szakmai felkészültséget, gondos előkészítést és költséges technikai apparátust igényel. Nos mindezeket sikerült figyelmen kívül hagynia a tranzit.hu, Menő állás című projektjének keretében megvalósult BÁNKBROTHER ún. rögvalóságshownak.

De haladjunk sorban! A valóságshow egy olyan műfaj, ahol a szereplők ugyan improvizatív alapon nyilvánulnak meg, mindezt azonban szigorú szabályok mentén, rögzített keretek között teszik meg. Általában valóságot imitáló helyzetekben különböző feladatokat kell megoldaniuk, melyek alapján szavazással, leggyakrabban a nézők visszajelzéseiből kiindulva, szép sorban kiesnek. A Bánkbrother legnagyobb problémája a keret és a szabályok tisztázatlansága és a kieséses szakasz teljes elhagyása. Egy magyar alternatív fesztivál közvetítése interjúkon keresztül nehezen nevezhető reality-nek. A Bánkbrother eddig megjelent első részében a bemutatott öt szereplő először is nincs bemutatva, másodsorban pedig csak arról tudósít, hogy éppen mivel foglalatoskodik a fesztivál mindennapjain. Ebből adódik a második probléma; minden valóságshow alfája és omegája a gondos szereplőválogatás, azaz a casting.

Jó szereplőgárda és érdekes karakterek nélkül ugyanis hiába minden, elég csak a magyarországi Big Brother második szériájának történelmi bukására gondolni (2003). Íratlan szabály, hogy egymásnak ismeretlen szereplők, esetleg egymást ütő karakterek konfliktusai adják a valóságshowk cselekményét. A Bánbrother az első olyan „reality”, ahol a szereplők, bár tudható, hogy valóságshow-n kívül ismerik egymást, egyáltalán nem találkoznak a kamera előtt. A műsorvezető és producer, Erlich Gábor az egyetlan kapocs köztük, bár az ő szerepe is kaotikus, hiszen showmanként, riporterként és operatőrként egyaránt megjelenik.

A problémákat súlyosbítja a technikai felkészületlenség, helyenként élvezhetetlen felvételek, rossz vágások, az aláfestő zene hiánya, az első rész végének vágásáról pedig beszélni sem érdemes. Mindemellett pedig a beharangozóban ígért 3 részből eddig csak egy jelent meg, az is egy napos késéssel.

Természetesen tudható, hogy ez egy kritikai valóságshow, mely a 444 Balaton Soundon forgatott Yolo világára (is) reflektál úgy, hogy közben a művészet hasznosságával és haszontalanságával foglalkozik. Nem is lenne baj, ha ezt tenné. A probléma csak az, hogy a Yolo világ egy professzionális, gondosan castingolt, emellett pedig nagyon szórakoztató reality volt, ahol valóban minden nap levágták egy szereplő karszalagját a nézői szavaztok alapján, a hétvége lezárásaképp pedig győztest hirdettek. A Yolo világ amellett, hogy kreatívan váltotta ki a minden évben szokásos Balaton Sound közvetítéseket, olyan erős és intelligens kritikát fogalmazott meg a magyar trashreality-ket illetően, hogy ezt felülmúlni csak valami nagyon markáns gesztussal lehetett volna. Azt pedig kimondani is szörnyű, hogy a Yolo butácska tini szereplői ezerszer szórakoztatóbbak voltak, mint a Bánkrother értelmiségi művészeinek és kurátorainak becsípett insider vihogása, vagy zavaros filozófikus okfejtései. A művészet hasznosságának kérdése pedig maximum akkor jelenik meg, amikor elhangzik egy kósza utalás a Szövetség 39 betonprojektjére.

A Bánkbrother sajnos ebben a formában cseppet sem reality és még csak nem is több egy amatőr fesztiválriportnál, melyből azonban még a fesztiválról sem tudunk meg semmit, az életérzésről meg pláne nem. Több tévét a kortárs művészeknek! 

„Azt ismered, hogy az irodista a buhera buddhista, meg a nudista…?” 

Gyenis Tibor: A kertészek tovább élnek, 1999

„Aki tartósan, évekig műveli kertjét, néhány évvel tovább él, mint aki lustálkodik helyette - mutatták ki a svédországi Uppsalai Egyetem kutatói, akik 35 éven át figyelték és elemezték, miként hat a kertészkedés az ember élettartamára.” (MTI, 2009)

Gyenis Tibor egyszerre viseli növényeit, meditál és lustálkodik körükben 1999-es fotósorozatán. Mindezt talán a hosszabb élet érdekében. Az első képen urbánus aktakukacként pózol, nyakában egy szép vödör futónövény, mintegy zakó helyett. A következőn üvegkubusba zárva, futó tökök és babok közt, merev Buddha-pózban. A sorozat harmadik, záró képén anyaszült meztelenül, magzatpózban fekszik, intim (?) összeköttetésben szépen installált konyhakerti növényekkel. A három kép, három szerep. Az irodista, a buhera buddhista, és a nudista. Másként fogalmazva, tekinthetjük ezt a természethez való három különböző viszonynak is. Az első stádium, időben hozzánk legközelebb, városi ember, aki csak dekorációnak, dísznek használja a megvásárolt szép virágokat. A második az amatőr kertész, aki saját maga termeszti üvegbúra alatt a dekoratív futónövényeit, de a középpontba azért önmagát helyezi. Végül a kölcsönösség, az ősállapot, amikor az ember haszonnövényeket táplál testével (vagy táplálják őt azok), teljes szimbiózisban és kompozíciós egységben. Mintha a szószerint vett rousseau-i „Vissza a természetbe” szállóigét illusztrálná a sorozat. De biztos, hogy ennyire banálisat akar mondani a művész? Lábjegyzetként hozzátéve; nyilvánvaló, hogy a természet szó, nem egy lepedőn esztétikusan elrendezett műtermi veteményest definiál.

Gyenis képei egyértelműen gondosan komponált, beállított és utómunkált, műtermi fotográfiák. A kompozíció mindenhol organizált, és az alak legyen kontraposzt, frontális, vagy felülnézeti, gondosan szerkesztetve jelenik meg. A drapéria rendezett, a színek élesek és a világítás professzionális. Ahogy azt az akadémiai rajzórákon tanítják. A műfaj materiálisan kétségtelenül fotográfia, de a komponálás festői, a hiányzó, de mégis jelenlévő narratíva pedig performativitást sejtet. Érezhető, hogy a sorozat darabjai egy folyamat különböző állomásait dokumentálják, mégis dokufotóhoz túl kimunkáltak. Gyenisnek fontos a konstruáltság, így ezen a sorozaton is érezhető, hogy hosszú előkészítés után születtek meg a képek. Ráadásul a képek főszereplője maga a művész, tehát önportrésorozatról van szó. Nehezen dönthető el, hogy vajon ennek mi a jelentősége, de óhatatlanul az az érzésünk támad, hogy Gyenis magáról állít valamit, hamár ő az alany és egyben az egyetlen szereplő.  

Pusztán az első két képet szemlélve teljes az interpretálási bizonytalanság. A harmadik képen megjelenő katéterek, vagy katéter és köldökzsínor az a kulcs, mely segíthet az értelmezésben. Azonban mintha már csak az esemény után, mintegy a bűntény színhelyére érkezne a művészetfogyasztó; a cső üresen tetszik át, a lepedő pedig nedves. Valami történt, amit a felülnézet tovább erősít, a mozdulatlan alak szinte körülrajzolást kíván. A kérdés azonban eldönthetetlen, az ember táplálja a növényeket salakanyagaival, vagy a növények tartják életben az embert, esetleg kölcsönös a viszony. A közösségi kertek, biogazdaságok és répával felturbózott Happy Meal menü korában valószínűleg az utóbbi. De nem túl sok kombinatorika ez egy fotósorozathoz? A kertészek tovább élnek sorozat képileg túl sok, túlcsinált, túl szép másrészről viszont mondandó szempontjából túl kevés. Legalábbis, ha ilyen hosszú dekódolási kísérlet után is, csak az ember-természet kapcsolat opciói jutnak a józan paraszt eszébe. Gyenis fotótechnikailag jóllakott, nekünk meg megmaradt egy szép fej káposzta, meg a tanulság: lustálkodás helyett gazolás, fogyasszuk a C vitamint, aztán legalább még néhány plussz évet élhetünk.

Lépésváltás – Az 1945 utáni magyar művészet újrarendezett állandó kiállítása

Magyar Nemzeti Galéria

„A lépésváltás egy egyszerű hétköznapokban is használt fogalom, mely játékelméletben jelent meg. A lépésváltás azt jelenti, hogy az egyik játékos után következik a másik és a játék során ez a ciklikusság ismétlődik. A kifejezést értelmezéséhez legalább két játékosra van szükség, több megkötés nincs. Tehát egyszer az egyik játékos lép, utána pedig a másik.”

A Magyar Nemzeti Galéria újrarendezett kiállítása hivatalosan mégsem a fenti definícióról kapta címét, hanem Galántai György, 1989-es, azonos című plasztikájáról, mely furcsa módon a kiállítás részét is képezi. A jelenkori gyűjtemény újragondolása mindenképpen szükség- és időszerű volt. Az MNG 1975-ös Budára költözését követően ugyanis évtizedekig egyáltalán nem volt látogatható kortárs magyar művészeti szekció, noha az intézmény, fennállása óta folyamatosan, igaz struktúrátlanul foglalkozott gyűjtéssel. Ennek a területnek a hiányosságait, az 1991 és 2005 között, ugyancsak a Budavári Palotában működő Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum kiállításai voltak hivatottak pótolni. A két intézmény földrajzi közelsége megnyugtatóan hatott az akkori Jelenkori Osztály munkájára és a nyilvánosság számára teljes homályban tartotta működését. 2005-ben, a Ludwig Múzeum elköltözését követően lépett fel az igény, a közben több mint 11 ezer darabosra duzzadt jelenkori gyűjtemény válogatott kiállítására, amit a Galéria négyzetméterben mérhető bővülése is lehetővé tett. A mostani újrarendezésig látható jelenkori állandó kiállítás, azonban inkább az üresen maradt teremsorok kihasználását tartotta szem előtt, mint átgondolt, művészettörténeti áttekintés nyújtását. Ehhez természetesen hozzájárult, hogy a Palota belsőépítészeti adottságai nem kifejezetten voltak alkalmasak kortárs kiállítás bemutatására. Így fordulhatott például elő, hogy Jovánovics György, Ember című szobra egy fénytelen sarokban fért csak el, holott egyértelműen körüljárásra készült.

A klasszikus múzeum egyik alapvető funkciója az összegyűjtött műtárgyak rendszerezése. Ehhez alapelvnek sokáig kronologikus, vagy iskolák szerinti szempontrendszert volt megszokott alkalmazni. 2000-ben, a londoni Tate Modern új épületének megnyitásakor nagy visszhangot váltott ki, hogy az intézmény a klasszikus művészettörténeti master-narrative helyett új rendezőelvet választott és tematikus szempontok szerint helyezte egymás mellé tárgyait, ezzel új összefüggésrendszerekre világítva rá. Ez a gesztus egyfajta szakítást jelentett az egyoldalú történelmi, művészettörténeti szempontrendszerrel. Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora, a Lépésváltás elrendezésével, egyfajta hibridet próbált meg létrehozni a hagyományos kronologikus elbeszélésmód és a posztmodern tematikus szemlélet között. A 12 egységre osztott kiállítás első három szekciója, egyben első három építészetileg is tagolt egysége ugyanis abszolút tematikus. A kiállítást az MNG központi lépcsője felől megközelítve a Konstrukciók, gépek, építmények vezetik be Kondor Béla és Jovánovics György műveivel. Ezt követi A kuploatér installációi című egység, mely nagyméretű, mondhatni helyspecifikus szobrokat tartalmaz, különböző korszakokból és nehezen besorolható alkotói életművekből (Szervátiusz Tibor, Berczeller Rezső, El Kazovszkij). Majd a költői egyszerűséggel Pauer Gyula: Maya és Jovánovics György: Ember című terembe lépve, az „antiszobrászati” figurális szobrászat két példája látható, Jovánovics Liza Whiatruck fotóival kiegészítve. Az említett két szobor korábban csupán egyszer szerepelt egymás közelében, az Egyéni utak. Tendenciák 1970–1980, 5. című kiállításon (Óbuda Galéria, Budapest, 1980. dec. 19–1981. jan. 30.).

A két első terem mondhatni adott, a szobrok méretei óhatatlanul determinálnak, a terek vörösmárvány borítása pedig problematikus, megnehezíti az installálást. De Jovánovics és Pauer szó szerinti szembeállítása érdekes relációkat vet fel, mint egy mottót adva a kiállításnak. A következő 9 szekció azonban visszatér a klasszikus kronologikus művészettörténeti szemlélethez (néhol „iskolák” szerinti szemlélethez), annak ellenére, hogy Posztszürreális tendenciákés a Művészet a szocialista realizmus után címet viselő egységek még tartalmaznak elgondolkodtató társításokat, például Bernáth Aurél kettős festői életművének bemutatásával. Leginkább az utolsó két teremben (A rendszerváltás után, Viszonyítási pontok és emlékképek az ezredforduló utáni művészetben) érződik, hogy a Magyar Nemzeti Galéria az 1990-es és 2000-es években elvesztette a gyűjtés fonalát mind anyagilag, mind pedig koncepcionálisan. Ennek egyik oka az, hogy a műtárgyvásárlásra fordítható állami támogatás szinte napról napra csökkent, mígnem elérte a komolyan már nem vehető összeghatárt. Másrészről pedig a budapesti intézmények közül a Ludwig Múzeum és a Kiscelli Múzeum, míg a vidéki intézmények közül a dunaújvárosi ICA-D is foglalkozik kortárs magyar művészet gyűjtésével, így az említett intézmények szó szerint egymás elől vásárolják el az elmúlt évtizedek kulcsműveit. Így fordulhatott elő, hogy az ezredforduló utáni művészetet Albert Ádám és Vincze Ottó nagyméretű installációi reprezentálják, Fodor Jánossal és Esterházy Marcellel kicsit kiszínezve.

A Lépésváltás a sajtóanyagokban mindenhol mint újrarendezett állandó kiállítás szerepel, de Baán László megnyitóbeszédéből kiderült, hogy 3 év múlva megint újra gondolják és rendezik a tárlatot. Valószínűleg ezért szerepel a kiállítás leírása az időszaki kiállítások kategóriában a Galéria honlapján is. Kérdés, hogy azt már a tervek szerint 2018-ban nyíló Új Nemzeti Galéria tereire válogatják-e össze? Mert ebben az esetben belép a másik „játékos” és a lépésváltás a játékelmélet definíciója szerint is értelmet nyer. 

A Kívül Tágas projektről

2013. január 10. 15 óra. Metszően hideg téli délután. A budapesti Műcsarnok előtt kisebb társaság gyülekezik, köztük művészek és diákok. Nem sokkal később a csapat munkához lát. Ipari mennyiségű szögletes iskolai kréta kerül elő. A társaság egy feliratot kezd el felfesteni a Műcsarnok latyakos lépcsőjére. Kis idő és egy rendőrségi intervenciós kísérlet elteltével már olvasható a szöveg: Ne hagyd, hogy az idő elmossa! Benczúr Emese képzőművész „kiállása” a Kívül Tágas projekt keretében akár az esemény sorozat mottója is lehetne.

Egy szokatlanul hosszú kurátori projektről van szó, mely a Műcsarnok körül 2012 második felében elindult huzavonára reflektál, valamint célja, hogy ne engedje a történteket a múlt homályába veszni. Leginkább az egyik legjelentősebb magyar kortárs művészeti kiállítóhely, MMA-nak való kormány általi átjátszása volt az, ami számos tiltakozás mellett a Kívül Tágas akciók közvetlen elindítójának is tekinthető. A projekt szervezői és kurátorai Mélyi József művészettörténész, valamint Kozma Eszter és Pacsika Márton a Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakának hallgatói. Célkitűzésük az volt, hogy 52 héten keresztül (vagyis a 2013-as év minden hetében) egy-egy kortárs magyar alkotót felkérve, kortárs művészetet prezentáljanak a Műcsarnok lépcsőjén, vagy annak környékén, hamár az épületen belül úgy tűnik erre nem fog lehetőség nyílni egy jó darabig. A projekt már most sikeresnek tekinthető, legalábbis abból a szempontból, hogy 15. hete töretlen lendülettel valósulnak meg hétről hétre művészeti akciók. Az ún. „kiállások” a nagyközönség számára nincsenek meghirdetve, az ezekről készült fotódokumentációkon keresztül lehet követni az eseményeket a projekt honlapján, illetve a Facebook-on.

Az elmúlt hetek alatt Benczúr Emese mellett, olyan a közép és a fiatal alkotó generációhoz tartozó művészek vettek részt a projektben, mint Kicsiny Balázs, Gerhes Gábor, Horváth Tibor, Eperjesi Ágnes, Szemző Zsófia, Koronczi Endre, a Société Réaliste, Szabó Dezső, Tarr Hajnalka, Nemes Csaba, Chilf Mária, Karas David, Borsos Lőrinc, vagy Sugár János (a megjelenés sorrendjében), prezentálva a Műcsarnok lépcső-használatának legalternatívabb módjait. A békés a tiltakozó akcióknak változatos hatásai mutathatók ki. Amellett, hogy született Index cikk a projektről, Horváth Tibor performanszának fotódokumentációja bekerült egy kortárs magyar magángyűjteménybe, Karas David stencilje graffiti formában önálló életre kelt és az interneten terjed.

A Műcsarnok-ügy fejleményeinek függvényében nehéz kritikai szempontból közelíteni a projekthez. Hiszen aki az MMA térhódítását nem őszinte lelkesedéssel üdvözölte, az nem tud nem egyetérteni a Kívül Tágas koncepciójával. A projekt dinamikus, kitartó, szokatlan és érdekes, ezek mellett sorozat jellegéből fakadóan addiktív. Ráadásul az internetnek hála mindenki számára könnyen hozzáférhető, már aki tudomást szerzett róla valahonnan. Ugyanakkor kizárólagos online mivolta tekinthető talán hátrányának is. Nehezen mérhető fel, hogy mekkora valójában a kiállások látogatottsága. Kérdéses, hogy kurátori szempontból jó döntés volt-e a tényleges eseményekről kizárni az offline nézőközönséget, igaz a kortárs művészet iránt munkaidőben érdeklődők számát tekintve, valószínűleg nem beszélhetünk számottevő emebertömegről.

A másik kérdéses pont – ami egyébként szintén végiggondolt kurátori döntés, így kritizálás helyett maximum egyetérteni, vagy egyet nem érteni lehet vele – az írásos magyarázat teljes hiánya. A projekt egészét pontosan öt szó magyarázza a honlapon, igaz két nyelven. Az egyes akciókhoz pedig a dokumentumfotókon és a művész nevén kívül egyáltalán nem társul kommentár. Tekintve, hogy egy tér- és időspecifikus megmozdulásokról van szó, ez jelen pillanatban nem jelent áthidalhatatlan problémát, de kérdés, hogy mi lesz az 52 hét elmúltával, vagy évekkel később (még akkor is, ha a kortárs művészet egy ideje lemondott az örökkévalóság számára való alkotásról).

Persze, maradjon feladat a jövő művészettörténészei és szakírói számára is. Úgyis azt is nekik kell eldönteni, hogy a Kívül Tágas akciók esetében mi a műalkotás: maga az akció, vagy a fotódoumentáció (melyeket egyébként kiváló magyar fotósok készítenek minden héten)? Úgyhogy ha már itt tartunk, akkor feltehetjük azt a kérdést is, hogy ki a művész? De elméleti kérdések helyett inkább érdemes figyelemmel követni a Kívül Tágas honlapját és a kortárs válaszokat, melyeket a felkért művészek nyújtanak.

Tekintettel arra, hogy 2012 van és amellett, hogy ez egy szép évszám és szökőév, minden az aktuális londoni Olimpiáról szó. Annak ellenére, hogy a modern kori olimpiai játékok semmi másra nem épülnek, mint a nemzeti reprezentációra és ezen keresztül természetesen a nacionalizmusra. Eleve igen furcsa ez a globalizációt, a liberalizmust és a "píszít" magasztaló posztmodern világkép keretei között, ahol minden nemzet elvileg ugye tök egyenlő. Persze nem akarok naivnak tűnni, nyilván kevésbé furcsállnám a dolgot, ha mélyebb betekintésem lenne az esemény költségvetésének bevételi adataiba (igen, arra gondolok, hogy ez is csak a pénzről szól). 

Félre értés ne essék, bennem is meghatódottság és csodálat kulminál egy-egy magyar győzelem látványára, én is szurkolok a vízilabdás fiúknak és szinte már megmagyarázhatatlan, de ha bekapcsolom a tévét, akkor ha lehet ezekben a hetekben az Olimpiát nézem. De mindemellett meg vagyok róla győződve, hogy a modern kori olimpiai játékok egyre kevésbé szólnak a sport szeretetéről és a sportolókról, akik egyébként valószínűleg kegyetlen kemikáliák hatása alatt, embertelen életmódot követve, önkéntes emberkísérletek alanyai. 

De a dekonstruktív és szkeptikus összeesküvés elmélet gyártáson túl, az olimpia közvetítéseiben a legszórakoztatóbb két dolog mégis a ritka, vicces sportágakkal való megismerkedés (pl.: gyaloglás, agyaggalamb lövészet,  stb.), valamint az egyes sportágakhoz tartozó protokolláris rituálék megfigyelése, ha úgy tetszik a sportmanírok. Szerény megfigyeléseim szerint ugyanis minden sportágnak megvannak a maga maníros mozdulatsorai, melyek nem képezik a sportteljesítmény szerves részét, mégis a műfaj összes versenyzője elsajátította ezen gyakorlatokat (és birtokolja speciális eszközeit), mintegy a profizmus jeléül. Például egészen másképp mászik ki egy műugró a medencéből, mint egy vízipólós, vagy úszó, nem is beszélve a törölközők változatos méretéről, anyagáról és annak eltérő használatáról. 

Az egyik legmanírosabb sportág mégis talán az asztalitenisz, amit a minap a kínai-német férfi csapatverseny elődöntőt figyelve állapítottam meg. Egy ping-pong meccs tiszta játékideje ugyanis mindössze 4-5 perc, élőben mégis elhúzódik vagy 20 percre egy-egy közvetítés (nagyon hasonlóak az arányok az RTL Klub főműsoridejében tapasztalható műsor, kontra reklám egymáshoz viszonyulásában). Hogy mégis mi történik a labdameneteken kívüli időben? Nem sok, de mindkét játékos tökéletesen begyakorolt és teljesen azonos mozdulatsorokat hajt végre. Egy hosszabb labdamenet végén rögtön (tökéletes összhangban) leteszik az ütőt az asztalra, majd kisétálnak a törölközőjükhöz, ahol általában egy kézzel és jobbról balra haladva, de mindig az egész fejüket (értsd: arctól a tarkóig) megtörlik. Ezt követően egy pillanatra homály fedi, hogy mi történik a protokoll szerint, hiszen ekkor vágják be a lassítást, illetve a szuperlassítást lehetőleg több szögből. Majd visszatérnek a felek az asztalhoz, ahol a szerváló játékos még először a jobb, majd a bal pólóujjába törli verejtékező homlokát (igen azt, amit 10 másodperce törölt meg a fehér frottírtörölközővel). Még mindig nem történik meg a szerva közvetlen ezután, mert előbb valamilyen rejtélyes okból a játékosok tenyerükkel egy pillanatra megérintik az asztal háló melletti területét (erre szerintem nem létezik logikus magyarázat). Ezután már csak a labdapattogtatás jön, vagyis a labda minőségének és gömbölyűségének ellenőrzése - nem mintha nem vadonatúj labdák lennének és nem lenne kettő (!) darab bíró - és máris kezdődhet a nettó 4-6 másodperces villámgyors labdamenet.

Ezek után aki szerint a profi sport nem az egyik legkonzervatívabb és erősen 19. századi mentalitású "szakma", az talán nézzen meg egy asztalitenisz mérkőzést, de élőben! Mert fájdalom, de a videómegosztókon megtekinthető ping-pong mérkőzésekből pont ezek a járulékos részek vannak következetesen kivágva...

(Kép: Richard Fauguet: Ping-pong)

Megasztár 6 – A válogatás, Tv2

2012. február 10. 

Hála istennek elkezdődött a ki tudja hanayadik Megasztár a Tv2-őn. Az utolsó széria csúfos bukása után, a csatorna komoly változtatásokat eszközölt a produkción, melyeknek köszönhetően jóval X-faktorosabb lett (a kelleténél) a produkció. Nem indulhatnak tehát zenekarok, nem színházban megy a válogatás, hanem igazi stúdióban és a zsűri gombok nyomogatásával dönti el, hogy ki jut tovább a legjobb 24-be. Csak éppenséggel akkor kell gombot nyomni, ha tetszik a tisztelt ítészeknek a produkció. Apropó zsűri: 75%-ban a véleménymondókat is lecserélték. Így a felállás a következő: Bochkor Gábor (aki bevallása szerint több ezer rádiós slágert hallott már, szóval tudja mi a jó zene. Más kérdés, hogy mind az egykori Sláger rádión, mind pedig a Neo FM-en reggelente ugyanaz a 15 szám ismétlődik.), Falusi Mariann (aki korábban Csillagok Születésében asszisztált), Bereczki Zoltán (akinek inkább táncolni kellene, mint humorkodni) és Mester Tamás (akit szegényt nem is akartak zsűrinek, de sajnos Caramel nem ért rá).

a zsűri és az új white cube rendszer

De lássuk mi történt az első adásban:

Megkaptuk a szokásos teátrális kezdést feszülten patetikus zenével és a statisztikai adatok legjobbjaival. Érdekesség, hogy 59 döntős volt az eddigi Megasztárokban és ők összesen negyedmillió albumot adtak el. Namost ebbe még nem tudnék belekötni, soha nem számoltam meg, de pár perccel később a zsűri méltatásánál kiderült, hogy Mester Tamás egymaga háromszázezer lemezt adott el. Itt már rögtön rajzoltam egy képzeletbeli kacsacsőrt a két szám közé, mely alapján kiderült, hogy Mester, vagy baromi híres és veszik, mint a cukrot, vagy nem olyan nagy szám eladni kétszázötvenezer korongot 59-ed magammal. Engem nem basznak át egykönnyen, figyelek! Természetesen ebben a hypolós részben a műsor elején odaszúrnak kicsit a közszolgálati konkurenciának, miszerint az Eurovíziós castingon indulók felét a Megasztár termelte ki. Hát igazán köszi (kritika kicsit lejjebb)!

Még egy kicsit magyaráz Tilla hangja a szabályokról, meg a többezer jelentkezőről, aztán bele is vágunk. Jön az első versenyző, akinek teljesen tele a gatyó és percekig nem mer felmenni a színpadra. Meg persze jön a szokásos kisfilm dióhéjban az életéről. Egyébként az adás egészét tekintve a személyes történetek kerültek túlsúlyba a tehetségtelen balfaszokkal szemben. Csak tudnám akkor mi lesz az Aktívban, ha ellövik az összes háttérsztorit már a válogatón. Mindenesetre valószínűleg megnézték a szerkesztők az American Dreamz című csodálatos filmet, melyből kiderül a tehetségkutatók szelekciós alapelve, miszerint nem pusztán tehetségeket keresnek, hanem a tehetség + megható/átérezhető sztori a jó párosítás. Ennek megfelelően bekerült a legjobbak közé olyan, aki anyukájának akart bizonyítani, megkomolyodásra vágyó bohém rocksztárkezdemény, árva lány és egy végtagsérült fiú is. A zsűri értékelése most nem kap túl nagy szerepet, de Bereczkitől azért megtanulhattuk, hogyan lehet állat leejteni a tv-ben és hogy, a „pofoznivaló hang” pozitív szóösszetétel.

Nagy meglepetésre nem jut tovább sem a 11 éves svéd kislány, sem pedig az őrült AC/DC-t rikácsoló fazon. De ez még csak az első adás volt! Sajnálatomra csak az adás utolsó harmadában kerülnek elő igazán tehetségtelen emberek, melyek közül a 81 éves Jutka nénit emelném ki, aki a pi-piros a pipacs virágával tört volna a slágerlisták élére (és szerette volna megnyerni az elektromos (!!!) autót).

Jutka néni

Azért egy igazán érdekes hang akadt az adás folyamán. A második rész elején Kullai Tímea Son of a preacher man-je tényleg jó volt. Csak hát szegénynek nincs igazán jó sztorija; kicsit önbizalomhiányos, aztán annyi. Az viszont tényleg döbbenetes, hogy még a 6. Megasztárba is jelentkeznek igazán tehetséges előadók, teljesen figyelmen kívül hagyva a televíziós tehetségkutatók kiszipolyozó magatartását, és aláírva olyan szerződéseket, melyek jó esetben legalább egy évre, rossz esetben egy életre száműzik őket a falunapok és vidéki diszkók haknijainak világába. 

Teljes adás és a képek forrása itt: http://tv2.hu/megasztar/ 

A hétvégén volt szerencsém ellátogatni Berlinbe, ahol még talán egy kicsit hidegebb volt, mint itt. Ebből kifolyólag igyekeztük szabadidőnket minél zártabb és melegebb helyszíneken múlatni. Ha pedig zárt tér, akkor kocsma, vagy múzeum (az előbbiről nem szeretnék nyilatkozni itt, úgyhogy lássuk az utóbbit). 

Berlinben az egyik legfantasztikusabb kiállítótér a Hamburger Bahnhof központi csarnoka. Ahogy a múzeum nevéből is kiolvasható, az épület egy régi pályaudvar múzeumosított átalakítása. Ebben a térben kapnak helyet az intézmény nagy népszerűségnek örvendő, időszakos kiállításai, melyek gyakran kifejezetten erre a térre komponáltak - hasonlóan a londoni Tate Modern Turbine Hall-jához.

Jelenleg (február 19-ig) impresszív látvány fogadja azt, aki bejut a múzeumba. Igen, aki bejut, mivel az épület előtt rendületlenül kígyózó sor fogadja a látogatót (legalábbis aki hétvégén megy, azt biztosan). Legutóbb Aranyvasárnap, a budaörsi Ikea előtt láttam ilyet kis hazánkban, ezt megelőzően pedig a nagy Munkácsy kiállításon az MNG-ben. 

A kíváncsi germán tömeg oka, Tomás Saraceno Clouds című helyspecifikus installációja, mely külalakját tekintve 20 különböző méretű műanyag ballonból áll. Némelyik hatalmas, másik kisebb és különböző magasságban helyezkednek el a térben. 

A Hamburger Bahnhof honlapjának leírása szerint utópisztikus építészeti megoldásokról van szó, melyek elgondolkoztatnak az univerzum alapvető kérdésein (leírás itt). Nagyon hasonló urbánfilozófiai kérdésekkel találkozhat egyébként, aki ellátogat a budapesti Ludwig Múzeumba a Yona Friedman kiállításra. 

A filozófiai aspektusba most nem mennék bele jobban. Egyébiránt a kiállítás sem fektet rá valami nagy hangsúlyt. A helyben ingyen elvihető - egyébként nagyon szép A3-as fomátumú - infosheet-en is csak egy nagyon felszínes leírás található az installációról, kiegészítve a művész életrajzával.

Inkább arra térnék ki, hogy hol húzódik a határ a játszótér és a kiállítótér között? A fentebb leírt és illusztrált gömbök közül ugyanis háromba bemászhat a látogató, ha ugyan van energiája kivárni a sorát. Ebből kifolyólag rengeteg berlini család hétvégi programja az volt, hogy szépen felpakolta mindahány gyermekét és elhozta a Hamburger Bahnhof-ba. Így tehát a csarnokot a játékos sikongatás és a nyűgös hisztizés hangjainak elegye töltötte meg. Teljesen háttérbe szorult a nyugodt kontemplálás és merengés a világ nagy kérdésein, cserébe mezítlábas gyerekek rohangálása hívta fel a figyelmet a liberális nyugat-európai nevelés hátulütőire. 

Alapvetően én is, mint minden normális ember szeretem az interaktív kiállításokat, ahol lehet valami szokatlant csinálni a kiállítótérben. És egyáltalán nem vagyok a híve a teátrális múzeumi etikettnek, amikor mindent csak tíz méterről és síri csendben lehet megtekinteni. De mindemellett úgy érzem van egy bizonyos határ, ami el kell hogy válassza Disney Land-et és a múzeumot. És ezt a határt bizony a művésznek kell kijelölnie. Ugyanis, ha a médium túlzottan elvonja a figyelmet a mondandóról, akkor nem talál célba a mű. Úgy érzem ez a határ ebben az esetben elcsúszott. Sokkal jobban sikerült ezt a fajta distanciát megőrizni a művésznek a Velencei Biennálén felépített installációjával 2009-ben, ahol az impresszív látvány ellenére megmaradt a mondandó is. 

Természetesen fantasztikus dolog egy kortárs múzeumban sok embert látni, de kicsit lelombozó volt, hogy a múzeum másik időszaki kiállításán csak lézengtek a látogató (ami egyébként szintén egy fantasztikus két termes totális installáció Ryoji Ikedá-tól). Egyébiránt, ahogy láttam fantasztikus facebook profilképek keletkeztek a helyszínen, ez is lehet cél akár a web 2.0 korában. Érdekes lenne megnézni egy statisztikát, hogy melyik kortárs művész installációja szerepelt profilképként legtöbb esetben az arckönyv elterjedése óta...

Más kérdés, hogy Magyarországon lehetne egy kortárs művészeti kiállítás bármennyire érdekes, interaktív és szórakoztató, akkor sem tudna tömegeket bevinni a múzeumba, még mínusz 15 fokban sem. Sajnos! 

 A Magyar Televízió fokozatos kommercializálódásának következő fázisához érkeztünk A Dal című showműsor szombati adásával. A közsszolgálati televízió több szempontból is nagyot akart kaszálni, a lehető legkevesebb energia befektetésével és ez meg is látszott a produkción.

Állításomat alátámasztandó, rögtön itt van a showműsor „célja”: 20 vadonatúj magyar dalból kiválasztani egyet, ami Magyarországot képviseli majd az idei Eurovíziós Dalfesztiválon. A már nevét illetően is hihetetlen avittnak tűnő nemzetközi dalverseny soha nem tartozott a legjelentősebb zenei események közé, nálunk meg kifejezetten érdektelennek tűnt, egészen tavalyig, amikor is az X-faktor PR-osai Wolf Kati részvétele miatt hihetetlen nagy feneket kerítettek az eseménynek. Ha valaki már ezt is sok hűhónak tekintette semmiért, akkor nehéz lesz feldolgoznia A dal című műsorban történteket.

A köztévé tehát tulajdonképpen mit csinált? Nyilvánossá tette a castingot egy teljesen érdektelen eseményre. Ehhez összegyűjtötte a létező összes kereskedelmi televíziós tehetségkutatóban feltűnt túl-hypolt énekest és három jó szombat esti filmtől megfosztva a nézőket, csinált egy teljesen hagyományos sms-szavazós műsort. A helyzet persze rosszabb, mint a kertévéken, mert világslágerek híján unalmas és tingli-tangli dalok váltakozásával telik el a két órás műsoridő. Arról nem beszélve, hogy míg a zsűri méltatásával hosszú és mindenki számára kínos percek teltek el, az előadókról semmit nem tudtunk meg. Hiszen ki ne tudná ki az a Heincz Gábor? Szerencsére a maratoni reklámblokkokat megúsztuk, ellentétben az „és ha szavaznak, akkor nyerhetnek is” blokkokkal, melyből negyed órán belül hármat is élvezhettünk.

A műsor alkalmazottai és arcai unalomig (el)használt figurák – ebből is látszik a low budget műsorkészítő politika – úgy, mint Gundel Takács Gábor, Kapócs Zsóka (a műsorvezetők), vagy a zsűri (Rakonczai VIP Viktor, Wolf X-faktor Kati, Rákay főintendáns Philip és Csiszár viszketeg Jenő). A zsűri egyébként láthatóan lubickolt a lehetőségben, hogy szavakkal és gesztusokkal megalázza a Megasztárok által elkényeztetett egyéniségtelen figurákat (ugyanis három versenyző a zsűri szavazatai, míg egy a nézők szavazatai alapján jut tovább a jelentőségteljes szuperdöntőbe). Külön kiemelném Rákay Philip hasonlatait és humorát, ami (hogy tőle idézzek) „ahogy az angol mondaná devastating” azaz pusztító volt, de az ő pozíciójában szerencsére senkinek nem tartozik emiatt elszámolással.

Az egész műsort az adjunk a szarnak még egy pofont érzete járta át, beleértve a technikai finomságokat is. Lehet, hogy az MTVA baromira megsértődött nemrégiben a Kétfarkú Kutyapárt bakikra épülő híradó-paródiáján, de a tegnapi nap után nem nagyon érvelhetnek azzal, hogy barokkos túlzásokba esett volna az említett kis videó. Ugyanis gyakorlatilag minden elromlott, ami elromolhat ilyenkor. Egy gerjedéses mikrofon miatt például Gallusz Nikiék patetikus produkcióját kétszer kellett mindannyiunknak elszenvedni. Elsősorban a hangtechnikai eszközök mondtak csődöt, így hát a műsort követő adásértékelő meetingen nagyon nem szerettem volna a hangmérnök helyében lenni. Talán nem kellett volna bevállalni ezt az élő közvetítésnek nevezett rejtélyes valamit, amit ennyire nehéz megvalósítani.

A show végén érte el csúcspontját a műsor önkritikátlanásga, a megereszkedett, nagymamának beöltöztetett Friderika produkciójával, aki nyomokban sem hasonlított olyasvalakire, akit az Eurovízió egekbe emelt és ott is tartott. Viszont egyben jól demonstrálta, hogy milyen egy dal, ami csupán negyedik helyezett lett, mégis kenterbe veri a showban hallottakat.

Egyébként főleg a műsor második felében minden megvolt ami kell egy tv-show-hoz. Meghatódottság (Tóth Gabi), örömkönnyek (Tóth Gabi), extázis (Tóth Gabi), gyötrelmesen hosszú hatásszünetek és megfáradt final countdown Gundel takács tolmácsolásában a szavazás lezárársa előtt.

Összegezve már csak annyit írnék, hogy az Mtv ezen próbálkozása csak egy homályos „vízió” arra vonatkozóan, hogy mit is jelenthet a „tele-vízió”, és ehhez most pont az „Euro-víziót” használták ki. Sajnálatos módon azonban, ahogy a bölcsek mondják: szarból nem lehet várat építeni. Persze kíváncsian várom a következő két szombatot!

A műsor elérhető itt

Update: Az Eurovíziós dalfesztiválon a Compact Disco fogja képviselni kishazánkat. A szuperdöntő annyira unalmas volt, hogy képtelenség róla ennél többet írni...