„Azt ismered, hogy az irodista a buhera buddhista, meg a nudista…?”
Gyenis Tibor: A kertészek tovább élnek, 1999
„Aki tartósan, évekig műveli kertjét, néhány évvel tovább él, mint aki lustálkodik helyette - mutatták ki a svédországi Uppsalai Egyetem kutatói, akik 35 éven át figyelték és elemezték, miként hat a kertészkedés az ember élettartamára.” (MTI, 2009)
Gyenis Tibor egyszerre viseli növényeit, meditál és lustálkodik körükben 1999-es fotósorozatán. Mindezt talán a hosszabb élet érdekében. Az első képen urbánus aktakukacként pózol, nyakában egy szép vödör futónövény, mintegy zakó helyett. A következőn üvegkubusba zárva, futó tökök és babok közt, merev Buddha-pózban. A sorozat harmadik, záró képén anyaszült meztelenül, magzatpózban fekszik, intim (?) összeköttetésben szépen installált konyhakerti növényekkel. A három kép, három szerep. Az irodista, a buhera buddhista, és a nudista. Másként fogalmazva, tekinthetjük ezt a természethez való három különböző viszonynak is. Az első stádium, időben hozzánk legközelebb, városi ember, aki csak dekorációnak, dísznek használja a megvásárolt szép virágokat. A második az amatőr kertész, aki saját maga termeszti üvegbúra alatt a dekoratív futónövényeit, de a középpontba azért önmagát helyezi. Végül a kölcsönösség, az ősállapot, amikor az ember haszonnövényeket táplál testével (vagy táplálják őt azok), teljes szimbiózisban és kompozíciós egységben. Mintha a szószerint vett rousseau-i „Vissza a természetbe” szállóigét illusztrálná a sorozat. De biztos, hogy ennyire banálisat akar mondani a művész? Lábjegyzetként hozzátéve; nyilvánvaló, hogy a természet szó, nem egy lepedőn esztétikusan elrendezett műtermi veteményest definiál.
Gyenis képei egyértelműen gondosan komponált, beállított és utómunkált, műtermi fotográfiák. A kompozíció mindenhol organizált, és az alak legyen kontraposzt, frontális, vagy felülnézeti, gondosan szerkesztetve jelenik meg. A drapéria rendezett, a színek élesek és a világítás professzionális. Ahogy azt az akadémiai rajzórákon tanítják. A műfaj materiálisan kétségtelenül fotográfia, de a komponálás festői, a hiányzó, de mégis jelenlévő narratíva pedig performativitást sejtet. Érezhető, hogy a sorozat darabjai egy folyamat különböző állomásait dokumentálják, mégis dokufotóhoz túl kimunkáltak. Gyenisnek fontos a konstruáltság, így ezen a sorozaton is érezhető, hogy hosszú előkészítés után születtek meg a képek. Ráadásul a képek főszereplője maga a művész, tehát önportrésorozatról van szó. Nehezen dönthető el, hogy vajon ennek mi a jelentősége, de óhatatlanul az az érzésünk támad, hogy Gyenis magáról állít valamit, hamár ő az alany és egyben az egyetlen szereplő.
Pusztán az első két képet szemlélve teljes az interpretálási bizonytalanság. A harmadik képen megjelenő katéterek, vagy katéter és köldökzsínor az a kulcs, mely segíthet az értelmezésben. Azonban mintha már csak az esemény után, mintegy a bűntény színhelyére érkezne a művészetfogyasztó; a cső üresen tetszik át, a lepedő pedig nedves. Valami történt, amit a felülnézet tovább erősít, a mozdulatlan alak szinte körülrajzolást kíván. A kérdés azonban eldönthetetlen, az ember táplálja a növényeket salakanyagaival, vagy a növények tartják életben az embert, esetleg kölcsönös a viszony. A közösségi kertek, biogazdaságok és répával felturbózott Happy Meal menü korában valószínűleg az utóbbi. De nem túl sok kombinatorika ez egy fotósorozathoz? A kertészek tovább élnek sorozat képileg túl sok, túlcsinált, túl szép másrészről viszont mondandó szempontjából túl kevés. Legalábbis, ha ilyen hosszú dekódolási kísérlet után is, csak az ember-természet kapcsolat opciói jutnak a józan paraszt eszébe. Gyenis fotótechnikailag jóllakott, nekünk meg megmaradt egy szép fej káposzta, meg a tanulság: lustálkodás helyett gazolás, fogyasszuk a C vitamint, aztán legalább még néhány plussz évet élhetünk.
