A hétvégén volt szerencsém ellátogatni Berlinbe, ahol még talán egy kicsit hidegebb volt, mint itt. Ebből kifolyólag igyekeztük szabadidőnket minél zártabb és melegebb helyszíneken múlatni. Ha pedig zárt tér, akkor kocsma, vagy múzeum (az előbbiről nem szeretnék nyilatkozni itt, úgyhogy lássuk az utóbbit).
Berlinben az egyik legfantasztikusabb kiállítótér a Hamburger Bahnhof központi csarnoka. Ahogy a múzeum nevéből is kiolvasható, az épület egy régi pályaudvar múzeumosított átalakítása. Ebben a térben kapnak helyet az intézmény nagy népszerűségnek örvendő, időszakos kiállításai, melyek gyakran kifejezetten erre a térre komponáltak - hasonlóan a londoni Tate Modern Turbine Hall-jához.
Jelenleg (február 19-ig) impresszív látvány fogadja azt, aki bejut a múzeumba. Igen, aki bejut, mivel az épület előtt rendületlenül kígyózó sor fogadja a látogatót (legalábbis aki hétvégén megy, azt biztosan). Legutóbb Aranyvasárnap, a budaörsi Ikea előtt láttam ilyet kis hazánkban, ezt megelőzően pedig a nagy Munkácsy kiállításon az MNG-ben.
A kíváncsi germán tömeg oka, Tomás Saraceno Clouds című helyspecifikus installációja, mely külalakját tekintve 20 különböző méretű műanyag ballonból áll. Némelyik hatalmas, másik kisebb és különböző magasságban helyezkednek el a térben.
A Hamburger Bahnhof honlapjának leírása szerint utópisztikus építészeti megoldásokról van szó, melyek elgondolkoztatnak az univerzum alapvető kérdésein (leírás itt). Nagyon hasonló urbánfilozófiai kérdésekkel találkozhat egyébként, aki ellátogat a budapesti Ludwig Múzeumba a Yona Friedman kiállításra.
A filozófiai aspektusba most nem mennék bele jobban. Egyébiránt a kiállítás sem fektet rá valami nagy hangsúlyt. A helyben ingyen elvihető - egyébként nagyon szép A3-as fomátumú - infosheet-en is csak egy nagyon felszínes leírás található az installációról, kiegészítve a művész életrajzával.
Inkább arra térnék ki, hogy hol húzódik a határ a játszótér és a kiállítótér között? A fentebb leírt és illusztrált gömbök közül ugyanis háromba bemászhat a látogató, ha ugyan van energiája kivárni a sorát. Ebből kifolyólag rengeteg berlini család hétvégi programja az volt, hogy szépen felpakolta mindahány gyermekét és elhozta a Hamburger Bahnhof-ba. Így tehát a csarnokot a játékos sikongatás és a nyűgös hisztizés hangjainak elegye töltötte meg. Teljesen háttérbe szorult a nyugodt kontemplálás és merengés a világ nagy kérdésein, cserébe mezítlábas gyerekek rohangálása hívta fel a figyelmet a liberális nyugat-európai nevelés hátulütőire.
Alapvetően én is, mint minden normális ember szeretem az interaktív kiállításokat, ahol lehet valami szokatlant csinálni a kiállítótérben. És egyáltalán nem vagyok a híve a teátrális múzeumi etikettnek, amikor mindent csak tíz méterről és síri csendben lehet megtekinteni. De mindemellett úgy érzem van egy bizonyos határ, ami el kell hogy válassza Disney Land-et és a múzeumot. És ezt a határt bizony a művésznek kell kijelölnie. Ugyanis, ha a médium túlzottan elvonja a figyelmet a mondandóról, akkor nem talál célba a mű. Úgy érzem ez a határ ebben az esetben elcsúszott. Sokkal jobban sikerült ezt a fajta distanciát megőrizni a művésznek a Velencei Biennálén felépített installációjával 2009-ben, ahol az impresszív látvány ellenére megmaradt a mondandó is.
Természetesen fantasztikus dolog egy kortárs múzeumban sok embert látni, de kicsit lelombozó volt, hogy a múzeum másik időszaki kiállításán csak lézengtek a látogató (ami egyébként szintén egy fantasztikus két termes totális installáció Ryoji Ikedá-tól). Egyébiránt, ahogy láttam fantasztikus facebook profilképek keletkeztek a helyszínen, ez is lehet cél akár a web 2.0 korában. Érdekes lenne megnézni egy statisztikát, hogy melyik kortárs művész installációja szerepelt profilképként legtöbb esetben az arckönyv elterjedése óta...
Más kérdés, hogy Magyarországon lehetne egy kortárs művészeti kiállítás bármennyire érdekes, interaktív és szórakoztató, akkor sem tudna tömegeket bevinni a múzeumba, még mínusz 15 fokban sem. Sajnos!
